Legfrissebb képeinkért kattintson ide!

 

 

2010. október 30. az árvízkárosultak részére állami támogatás felhasználásával épült lakóházak átadási határideje. A házak műszaki átadása, a lakhatási engedélyek kiadása megkezdődött. Szeretetszolgálatunk új bútorokat adományoz azoknak, akiknek összedőlt az otthonuk és mindenük megsemmisült. A károsultak számára katalógust készítettünk, amelyből kiválaszthatják azokat a bútorokat, amelyekre szükségük van. Ezt követően egy nyíregyházi vállalkozás legyártja és leszállítja a kiválasztott bútorokat, a lakásokba beállítva, összeszerelve adja át a családoknak. Az elmúlt héten Felsőzsolcára megérkezett az első szállítmány.

 

Elkészült az első újjáépített ház Felsőzsolcán. A Máltai Szeretetszolgálat segít a berendezésben. Kozma Imre atya a Mátyás király utcában bútorokat és háztartási gépeket adott át egy kétgyermekes család részére Pintér Sándor belügyminiszter társaságában.

 

 

 

 

 

 

Aztán egy darabig azt hittem, hogy ennyi lesz a nyaram, letudtam a nyaralást, jöhet az itthon unatkozás. Ekkor váratlanul kaptam az útilaputól egy e-mailt, hogy önkéntes tábort szerveznek Felsőzsolcára, ahol ugye másfél hónapja elég durva árvíz volt. Próbáltam megfűzni pár embert, hogy jöjjön el velem, de senki nem hajlott nagyon a dologra, így pár napig elég nagy dilemmában voltam, hogy mi tévő legyek. Végül úgy döntöttem, hogy nincs mitől félni, ez csak egy hét, nincs a világ végén, csak 300 km, fél lábon is kibírunk ennyi időt. Végül útra keltem, és egyáltalán nem bántam meg. Volt három külföldink, így abszolút olyan érzésem volt, mint egy normál önkéntes táborban. Összesen 10-en mentünk és a Máltai Szeretetszolgálat keze alatt dolgoztunk egy hétig. Lehetőségünk nyílt kicsit jobban belelátni a dolgokba, átérezni azt a helyzetet, amit ott az emberek napról napra megélnek. Első három nap a ruha adományok szétválogatása, illetve zsákolása volt a feladatunk, bár itt kevésbé éreztem magamat hasznosnak, azért elképesztő volt látni, hogy az emberek milyen ruha darabokat képesek adományként elküldeni. Sokat közülük én már lábtörlőnek sem használnék! Aztán volt egy kicsit közvetlenebb melónk is, házakhoz jártunk ki, hiányos adatokat gyűjtöttünk be, szárítógépeket „ellenőriztünk”, stb… Természetesen apróbb pakolós feladataink is voltak, ahol jó pár kilót meg kellett mozgatni, ásványvíz pakolás, ruhás zsákok adogatása, tisztítószer csomagok kipakolása, fertőtlenítők átpakolása, blabla… most már olyan izmaim vannak, hogy hajjajjj! :D Valójában iszonyatosan vegyes érzelmekkel jöttem haza. Egyrészt nagyon jó kis csapat vergődött össze az útilapusokból, illetve a helyi, és más-más városokból érkezett halálosan közvetlen emberekkel is gyorsan sikerült összebarátkoznunk. Minden este közös program volt, közös kocsmázás az önkéntesekkel, közös vacsora, vagy bármi. A Máltai Szeretetszolgálat fölött voltak a szükséglakások is, ahol három olyan család lakott, akiknek nem volt hova menniük, miután mindenüket elvitte a víz. Köztük egy aranyos 50-es hölgy, akitől megtudtam mi is a különbség valójában a lekvár és a jam között (mivel jam-et főzött), illetve egy sokkal idősebb nénike, aki az önkéntesek nagyijává vált, serényen főzött a vitt alapanyagokból ránk, és nem lehetett leállítani, hogy üljön már végre le egy kicsit. Mindenki hatalmas szeretettel fogadott bennünket, Ili néni különösen, aki a saját készítésű lekvárjából hagyott lent nekünk csemegézni, mi nyaltuk ki a fazekat, és ebédeltünk még meleg lekváros kenyeret. ő főzött nekünk szinte minden este, ahogy meglátta, hogy alapanyagokkal megrakodva érünk vissza a „bázisra” azonnal vette ki a kezünkből, és kérdezte hogy mit akarunk enni! :) Egyik este az ÖSSZES (kb 25-30) önkéntesre túrós tésztát főzött, és annyit hogy mindenki jól lakott belőle, plusz még másnap is sokan azt ettük! :) Olyan igazi nagyis volt, kicsit duci, nehezen mozgó, trabanttal közlekedő, de baromira jó fej nénike! :) Mindig megtudott minket nevettetni, pl elnevezte a trabantját Harley-nak, és mindig bejelentette, hogy mindjárt mindjárt csinálja, csak előbb leparkol a harley-jával! :D Nem mellesleg tényleg olyan igazi nagyon finom, nagyis kajákat főzött, illetve nem szabad kihagyni a párját sem, aki szintén nagyon finom lecsóval lepett meg valamelyik este. Egyszóval az önkéntesek között valami megmagyarázhatatlanul családi hangulat alakult ki már ennyi idő alatt is. Ami számomra ép ésszel még mindig felfoghatatlan, hogy a helyi önkéntesek többsége fiatal 15-16-17 éves diák, akik a nyári szünidejüket ott töltik, heti 6-7 napon, napi 8-12 órában!!! A szívük nagyon a helyén van, a legtöbb emberkével volt szerencsém legalább pár szót váltani, és borzasztóan megható volt végig hallgatni az indokaikat, hogy miért is vannak ott. A legfiatalabb önkéntes egy, ha jól emlékszem 9 éves cigány kisfiú volt, amin szintén ledöbbentem, és egész héten tátott szájjal mászkáltam annyira nem tudtam, és nem tudom még mindig felfogni hogy milyen összefogás, és mekkora szeretet uralkodik ott…

  

A dolgok rosszabbik oldala az volt, amikor először haladtunk végig olyan utcán a szállásunkra (a plébániára) menet, ahol voltak összedőlt házak. Sötét volt, még is baromira mellbevágott az a látvány így elsőre. A következő csapás a leszakadt híd volt, amit ugyan szintén csak sötétben láttunk, de mintha valami filmjelenetbe csöppentem volna hirtelen… A következő mellbevágó érzés már csak hazafelé ért, de erről majd később. Amikor házról házra jártunk, adatokat gyűjtöttünk, szintén nagy szeretettel fogadtak az emberek. Mindenkiből ömlött a szó, behívtak, hogy nézzek körül, üljek le, igyak valamit, enni kérek-e. Mindenki elmesélte, hogyan jött a víz, mennyire váratlanul érte őket, és mennyire tönkre ment az életük. Volt szerencsém egy férfihoz is becsöngetni, aki építész szakmában dolgozik, ő fogott egy térképet, és pontról pontra megmutatta, hogy mikor miben hibáztak, aminek ez lett a következménye. Egyszerűen a hideg rázta néha minden porcikámat ezeket hallva, arról az érzésről nem is beszélve, hogy a monológok nem egyszer fulladtak zokogásba, és amikor egy 75 éves néni sírja el magát, és mondja azt hogy tönkre ment minden, amiért egy életen át dolgozott, az igen csak szívem tudja ütni az embert, olyan volt néha, mintha egy sokkolót nyomtak volna a mellkasomhoz, sokszor összeszorult a szívem az ilyen történeteket hallva. Minden este átbeszéltük a csapattársainkkal az érzéseinket, ami azért nagyon sokat segített. Régebben húztam a szociológia avagy a szociális munkás szakirány felé is, de most itt pár nap alatt világossá vált számomra, hogy én ezt képtelen lennék csinálni egy életen át!!! Nagyon érdekesnek találtam az egészet. Azzal hogy mindenkiből dől a szó, én is kamatoztathatok néhány dolgot, hiszen nagyon kíváncsi voltam arra, hogy mi is történt pontosan ott, érdekes volt több szögből is belelátni, ugyanakkor még is szívbemarkoló volt, hogy ennél többet érdemben nem tudunk segíteni, a régi életüket nem adhatjuk vissza. Ott helyben még nem is tűnt fel hogy ilyen nehezen élem meg a dolgot. Kicsit nehéz volt a lelkem, de boldog is voltam, hogy legalább annyival segíthetek, hogy végig hallgatom őket. Amikor igazán megérintett ez az egész, az az volt, amikor beültem az autóba Miskolcon a Tiszai-pályaudvaron, és elkezdtem gondolkodni, azon, hogy irány haza… A „haza” szó olyan szinten megérintette akkor valahogy a lelkemet, hogy nehezemre esett visszafogni a sírást. Teljesen átértékelődött bennem minden, amit eddig az otthon fogalma alatt értettem, és számtalanszor végig cikázott az agyamon, hogy mennyire is jó dolgom is van! Én ott voltam egy hétig, megtettem mindent, amit csak tudtam, részese voltam ennek a szörnyűségnek, aztán azt mondom elég volt, hazajövök és élem tovább a megszokott kis életemet. Ott hány ezer olyan ember van, aki szeretné ugyanezt megtenni, de nem lehet?? Mindenki arra vár, hogy végre megcsípje őket valaki, felébredjenek, és rájöjjenek, hogy ez csak egy rossz álom volt! A tegnapi, illetve a mai nap még kellett ahhoz, hogy sikerüljön ezt az érzést kicsit leküzdenem, és elraktároznom magamban. Hatalmas élmény volt, ami életre szól, úgy érzem ebből is rengeteget tanultam, és ha csak egy ember arcára csaltunk egy fél mosolyt is, már megérte elmenni!!!

 

 

Köszönettel vettük társaságunkhoz érkezett megkeresését, amelyben 5 fő részére szabadjegy biztosítását kérte egy hónap időtartamra.

 

Sajnálattal értesítem azonban, hogy társaságunkhoz érkezett kérelmét nem áll módunkban támogatni.